Az írásaban arról gondolkodik a szerző, hogy a „mai információs társadalomban az adatok és az információk helyettesítik a háború folytatásának hagyományos forrásait: a szenet és az acélt. Az új források körül forgó konfliktusok megelőzése nagyobb együttműködést és átláthatóságot igényel.
A közelmúltig a szén és az acél kritikus nyersanyag volt a gazdaság számára, és a háborúk alapja volt. A szén és az acél hozta össze az európai országokat 1951-ben, hogy aláírják a Párizsi Szerződést, összegyűjtve ezeket az erőforrásokat a véres háborúk megelőzése céljából. Az Európai Szén- és Acélközösséget abból a feltételezésből hozták létre, hogy a gazdasági kölcsönös függőség elegendő átláthatóságot teremthet annak biztosítására, hogy az aljas szándékok ne maradjanak észrevétlenek. Így született meg az európai integrációs projekt.
Csaknem 70 évvel később a nemzetközi közösség versenyben áll az új erőforrásokkal, amelyek az új háborúk alapját képezik: adatok és információk. Az adatok és információk összehasonlíthatók a Párizsi Szerződés szén- és acéltermékével: árucikkek és értékesek, de veszélyeztethetik az állampolgárok mindennapi életének fenntarthatóságát az információs társadalomban. Ezek az erőforrások átfogóak, a sebezhetőségi információktól, a támadási technikáktól, a kézbesítés és a működtetés módszereitől a rosszindulatú program-mintákig terjednek, azonban az adatok puszta elérhetősége vagy hozzáférése is fegyverezhető. Ezért a nemzetközi közösség több mint húsz éve jelentős forrásokat fordított a kibertér stabilitásának fenntartására a leszerelési menetrend keretében...”
A teljes cikk ITT olvasható.